5th IABR - Making City?

Több mint három hónapja, áprilisban nyílt az 5. Nemzetközi Építészeti Biennále Rotterdamban (5th IABR 2012). Az IABR témája ebben az évben (is) a város, fő hívó mondata "Making City". Nagy érdeklődéssel vártam, hogy mit fog mondani ez a biennále, főként azért, mert az elmúlt néhány hónapot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam feltérképezni a magyar városfejlesztési környezet és politika sajátosságait és az ezekből következő látható működési rendellenességek összefüggéseit. Az elemzés során a holland város- és tértervezés párhuzamos jellemzőit használtam fel általános megállapítások megtételéhez. A fő kiállítás különböző szempontok alapján tematizálva több mint 30 project bemutatásával próbálja körvonalazni a városokkal kapcsolatosan ma megfogalmazódó legfőbb kérdéseket, problémákat és meghatározó jelentőségű válaszokat.

A 2006-os 10. Velencei Építészeti Biennále témája is a város volt, sőt "Cities. Architecture and Society". Ez a hitelválságot megelőző utolsó előtti pillanatban megtartott mustra természetesen más képet mutatott, mint a mostani rotterdami kiállítás és program. Habár a figyelem lassacskán a kiüresedett építészeti ikonok világáról más felé irányult, a Richard Burdett (a biennále kurátora) sztárépítészekkel a városról és várostervezésről készült interjúiban egyértelműen látszik, hogy a városról való gondolkodást még mindig jóval inkább meghatározta a modernista várostervezés létjogosultságának megszűnte után kialakult légüres tér kitöltésének forradalmi eufóriája vagy a Közel- és Távol Keleten épülő új városok végtelen lehetőségeinek világa. Valójában azonban a különbség a gyakorlatban egyáltalán nem volt olyan nagy, mint amire számítottam vagy leginkább vágytam. A hazai városfejlesztési rendszert összehasonlítva a hollanddal is valami hasonló eredményre jutottam. Természetesen meghatározó különbség van az integrált szemlélet mélységében, de ennek és az évtizedes elméleti tértervezési tapasztalatoknak ellenére a gyakorlatban nagyon hasonló problémák jelennek meg még ma is. A megvalósításban ugyanúgy egyoldalúan érvényesülnek az érdekek és a végeredmény épp úgy torz lesz, mint idehaza (mondjuk legalább lesz valamiféle kézzel fogható eredmény, amit itthon legtöbbször nem mondhatunk el). Ez persze talán túlzott általánosítás, ami sok fontos különbözőséget is hajlamos összemosni, de a legfontosabb kérdés mégis inkább az, hogyan lehetséges, hogy ilyen nagy a szakadék az érett elmélet és a megvalósítás között? Nem az elmélet alapvető hibáját jelzi-e az, ha az nem valósítható meg? Ha igen, akkor merre van a tovább?

A rotterdami biennále mottója a „Making City” ebből a szempontból a legjobb irányba kívánja a figyelmet irányítani. Ez alapján azonban a fő kiállításon bemutatott projektek 50%-át ki lehetett volna hagyni, mert ugyanúgy csak az elmélet fényezgetéséről szólnak. Ami természetesen nagyon fontos, de épp itt lehetne az ideje, hogy a „gondolkodás” a „megvalósítás” fázisába lépjen. Persze ez egyben a következő legkomolyabb kihívás is. Sokszor a projektek, amelyek megvalósultak és egy korábbitól eltérő alternatív szemléletet képviselnek volumenüket tekintve eltörpülnek a városok problémáinak végeláthatatlan mezejétől, ami önmagában nem baj, ha általánosságban valóban követendő mintául szolgálhatnak.

Cantinho Do Céu
Csak egy példát kiragadva, a sao paulo-i Cantinho Do Céu project, amelyben hatékonyan sikerült egy nyomornegyed közepén a város nagy részének tiszta ivóvízellátását biztosító víztározót az informális városi szövet közepén megfelelő védőzónával ellátni, úgy, hogy közben az itt élők életminősége is javult, rendezett és jól használható közösségi területhez jutottak, amely létrejöttének részesei voltak és ennek következtében megőrzésében is motiváltak lettek kétségtelenül sok használható gyakorlati tapasztalatot vonultat fel.

Sokkal megkérdőjelezhetőbb az olyan projektek bemutatása, mint amilyen az isztambuli teszt terület Arnavutköy. Itt az elért eredmény az integrált városfejlesztési stratégia elméleti szintű megvalósulása. Vagyis egy nemzetközi kutatási program stratégia városfejlesztési terv szintjéig való elvitele a helyi városvezetés és különböző szakmai képviseletek és a holland fél közös munkájának gyümölcséül, amely azt szolgálja, hogy Arnavutköy terület stratégiai fontosságú víztározó területei kellő védelmet kapjanak és eközben az erőteljes urbanizációs folyamatok gördülékeny és a város egészének szempontjából is fenntartható módon valósuljanak meg.
Ez a project tagadhatatlanul jelentős példája az országhatárokon, szakmákon és érdekeken átívelő együttműködésnek. Egy ilyen előkészítő munka a megvalósulás elengedhetetlen megalapozója azonban sikerességét önmagában messze nem garantálja. A „Making City” fázis valójában csak ezután következik és az esetek jelentős hányadában, az elméletben jól előkészített koncepciókról, éppen ebben a fázisban derül ki, hogy nem életképesek.

Ezzel a holisztikus koncepcióval szemben a rotterdami teszt terület valódi és helyi beavatkozásokra alapul. Sikeresen új értelemmel és városi tartalommal tölti meg Rotterdam központjának kiüresedett, gazdasági és fizikai értelemben is halálraítélt területét. A Schieblock project egy lebontásra váró irodaházból kreatív vállalkozások inkubátorházát alakította ki, időlegesen a biennále teszt területének irodáját és kulturális intézményeket is magába foglalva, választ adott egy kis léptékű lokális problémára ugyanakkor megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy mi történik a központ további ilyen területeivel?

Míg innen kétutcányira még mindig bújnak ki a földből a kicsit magasabb, kicsit környezettudatosabb 10 év múlva ugyanígy idejét múlt „A” kategóriás irodaházak. Ez a terület azonban igazából a beavatkozás ellenére sem nyerte vissza hosszútávon gazdasági potenciálját. Lehetetlen az összes elavult irodaházból kreatív vállalkozások székhelyét képezni, nem lehet az összes elhagyatott épületet és hátsóudvart szórakozóhelyekkel, közösségi kertekkel és pop-up storeokkal és éttermekkel megtölteni.


Megannyi kreatív kezdeményezés, amely átmenetileg képes revitalizálni területeket, képes új értelmet adni a város egy-egy területének, a városi létnek - amitől úgy érezheti az ember, hogy érdemes ott élnie - arra azonban sajnos nem képes, hogy a fő problémára választ adjon. Persze egyszerű, a két dolognak egészen más a léptéke. És az is érthető, hogy a valódi tettvágy – ami a rotterdami test site kurátorait (ZUS) hajtja – a körülményeknek és erősen korlátozott lehetőségeknek megfelelő válasz adására képes, ami önmagában már egy jelentős lépés, de messze nem elegendő.