Bőven tíz éve volt, amikor először felfigyeltem a Művész moziból hazafelé zötyögő 4-es 6-osról a híd lábánál a fényekre és forró estén át felszűrődő zenére. Még jó néhány mozi lement mire először eljöttünk ide megnézni, hogy mi is történik valójában a hevenyészett betonplaccon, ahol maroknyi ember táncolt, a többiek a fűben heverészve szürcsölgették langyos sörüket és mi pedig boldogok voltunk, hogy végre történik valami igazán cool.
A Zöld Pardon azóta legenda, ráadásul egy olyan fajta legenda, amely azt is túléli, ha kiszedik alóla a talajt. Mi meg hosszú évek óta közelébe sem dugtuk az orrunkat. Fanyalgunk, hogy elkurvult, mint mindenen, ami a semmiből tűnt fel, megfoghatatlan karaktere volt, majd kinőtte magát valamivé, amihez beléptető kapukra van szükség és biztonsági őrzésre. Persze ilyen ez a showbiznisz és igazából nem is nyavalyogni szeretnék inkább rácsodálkozni arra, hogy alig egy szezonnal azután, hogy a ZéPé egy híddal arrébb költözött, a Petőfi híd lábánál olyan mintha mi sem történt volna. Nem maradt semmi az útszéli dobozvárosok világából, az összevissza tákolt, trendire grafikázott, feslett bódékból. A betonplaccot újra régi pompájában veri fel a gaz. Az elmúlt évtized nagy pillanataira csak egy poros ösvény emlékeztet, amit jó eséllyel jövőre már teljesen benő újra a fű, habár az új felállásban itt átvágva juthatunk a legkönnyebben az A38-hoz a villamos felől.
A dolog igazán izgalmas része mégis inkább az, hogy a városi léptékben meghatározó történésekről sokszor hisszük azt, hogy óriási energiát és szerteágazó megfontolásokat igényelnek, ami persze megannyi esetben igaz is. Ez viszont felülíródni látszik, amikor jön egy ilyen végtelenül egyszerű ötlet, mint a Zöld Pardon, aminek hatására a híd lábánál lévő senki földjéből kulthely lesz, egy generáció meghatározó életérzése, desztináció, ami miatt érdemes átjönni Pestről Budára. Ezeknek a kulturális, társadalmi, városi jelenségeknek az ereje akkor válik igazán kézzelfoghatóvá vagy még inkább varázslatossá, amikor kiderül róluk, hogy fizikai valójuktól teljes egészében függetlenek. Összecsomagolhatók, költöztethetők, időlegesek, állandóan változók. Jelentőségük messze túlmutat fizikai kereteiken, legyen szó helyről vagy minőségről. Ezek a helyek, mint amilyen sokáig az időről időre vándorló West Balkán is volt, okok, nem okozatok. Amit a városhoz, az épített környezethez hozzáadnak többnyire építészeti értelemben jelentéktelen, vagy mint a Zöld Pardon esetében inkább erősen megkérdőjelezhető, a társadalmi jelentőségük azonban kétségbe vonhatatlan. Korábban nem létező helyeket tesznek fel a térképre, a városra gyakorolt hatásuk a legváltozatosabb formában jelenik meg.
Ami pedig az igazi rácsodálkozás tárgya: látni a város azon tulajdonságát, ha úgy akarjuk rezilienciáját, amely meglepően rövid idő alatt képessé teszi arra, hogy egy évtized történései szinte nyomtalanul tűnjenek el. Ezt látni egyrészről nagyszerű dolog, mert sokkal bátrabbá és felszabadultabbá tehet minket a városainkról való gondolkodással kapcsolatban. Persze a gondolat, hogy a város az épített vonatkozásain túl milyen lehetőségeket rejthet magában már önmagában felszabadító és mára állandó része a városfejlesztéssel kapcsolatos diskurzusnak. Az, hogy az élhető városhoz, a városi boldogsághoz nem feltétlenül óriás beruházások kellenek, hanem sokkal inkább olyan helyek és terek megteremtése, amelyek az ott élő társadalom lappangó vágyaira és álmaira reagálnak szinte közhely. Másrészről elgondolkodtató, hogy az épített környezet minősége miért nincs közel sem összhangban a társadalmi, kulturális minőséggel? És megint másrészről valahol hátborzongató hogyan lesz egy kultikus helyből pillanatok múlva újra nem-hely.
A dolog igazán izgalmas része mégis inkább az, hogy a városi léptékben meghatározó történésekről sokszor hisszük azt, hogy óriási energiát és szerteágazó megfontolásokat igényelnek, ami persze megannyi esetben igaz is. Ez viszont felülíródni látszik, amikor jön egy ilyen végtelenül egyszerű ötlet, mint a Zöld Pardon, aminek hatására a híd lábánál lévő senki földjéből kulthely lesz, egy generáció meghatározó életérzése, desztináció, ami miatt érdemes átjönni Pestről Budára. Ezeknek a kulturális, társadalmi, városi jelenségeknek az ereje akkor válik igazán kézzelfoghatóvá vagy még inkább varázslatossá, amikor kiderül róluk, hogy fizikai valójuktól teljes egészében függetlenek. Összecsomagolhatók, költöztethetők, időlegesek, állandóan változók. Jelentőségük messze túlmutat fizikai kereteiken, legyen szó helyről vagy minőségről. Ezek a helyek, mint amilyen sokáig az időről időre vándorló West Balkán is volt, okok, nem okozatok. Amit a városhoz, az épített környezethez hozzáadnak többnyire építészeti értelemben jelentéktelen, vagy mint a Zöld Pardon esetében inkább erősen megkérdőjelezhető, a társadalmi jelentőségük azonban kétségbe vonhatatlan. Korábban nem létező helyeket tesznek fel a térképre, a városra gyakorolt hatásuk a legváltozatosabb formában jelenik meg.
 |
| Zöld Pardon - az új helyszín |
Ami pedig az igazi rácsodálkozás tárgya: látni a város azon tulajdonságát, ha úgy akarjuk rezilienciáját, amely meglepően rövid idő alatt képessé teszi arra, hogy egy évtized történései szinte nyomtalanul tűnjenek el. Ezt látni egyrészről nagyszerű dolog, mert sokkal bátrabbá és felszabadultabbá tehet minket a városainkról való gondolkodással kapcsolatban. Persze a gondolat, hogy a város az épített vonatkozásain túl milyen lehetőségeket rejthet magában már önmagában felszabadító és mára állandó része a városfejlesztéssel kapcsolatos diskurzusnak. Az, hogy az élhető városhoz, a városi boldogsághoz nem feltétlenül óriás beruházások kellenek, hanem sokkal inkább olyan helyek és terek megteremtése, amelyek az ott élő társadalom lappangó vágyaira és álmaira reagálnak szinte közhely. Másrészről elgondolkodtató, hogy az épített környezet minősége miért nincs közel sem összhangban a társadalmi, kulturális minőséggel? És megint másrészről valahol hátborzongató hogyan lesz egy kultikus helyből pillanatok múlva újra nem-hely.
logó: www.zp.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése