A történelmi belváros a Közép-Kelet Európa történelmi belvárosait idézi, meglepően jó állapotban van és megkapóan rendezett. A belvárosból a tengerpart felé haladva Kalamaja városrész 20. század eleji faszerkezetes épületei akár Finnországban is lehetnének. Habár a városrehabilitáció egyelőre ezt a területet még elkerülte, hozzá kapcsolódva azonban már megjelentek a kortárs faépítészet lakóházai, amelyek talán segítenek majd a városrész átfogó rehabilitációjának megindulásában. A szovjet, korábban orosz uralom túldimenzionált relikviái végig kísérik az egész tengerpartot és egyben a várost el is választják attól. Az 1980-as (moszkvai) nyári olimpia vitorlás versenyszámainak befogadására készült Linnahall birodalmi építményét nehéz elképzelni, hogy valaha is helyén való lett volna, de különösen nehéz most, ahogyan 30 évvel később gigantikus lépcsőrendszere méltóságteljesen, elhagyatottan és lepusztultan vezet a semmiből a tengerparti oldalon a legkevésbé sem felszabadító semmibe. Egészen a közel múltig ennek a várost a tengertől elválasztó építményhálózatnak az egyik tagja volt az eredetileg a Szentpétervárt a tenger felől védeni hivatott Nagy Péter cár erődítmény részét képező Lennusadam vagyis hidroplán kikötő, amely azonban mostanra az első eleme annak a programnak, amely a tengerpartot a város életébe kapcsolni próbálja.
A közel száz éves hidroplán hangár felújított épületében áprilisban nyitotta meg kapuit a tallinni hajózási múzeum (Eesti Meremuuseum – Lennusadam-Seaplane Harbour) új állandó kiállítása, amely sok szempontból ideális létesítmény ahhoz, hogy a terület a város vérkeringésébe tudjon kapcsolódni. Az 1916 és 1918 között épült óriási méretű (50x100 méter) hidroplán hangár szintén hatalmas kupoláinak vasbeton héja eredetileg mindössze 6-8 cm volt, ami a maga idejében kuriózum számba menő mérnöki bravúrnak számított csakúgy, mint a mostani rekonstrukció, amely képes volt a kupolákat komolyabb károsodások nélkül helyre állítani. Az eredeti tervek szerint, amelyeket az 1916-ban tartott – mindössze egy hónap alatt lezajlott – pályázat alapján a dán Christiani & Nielsen készített két egyforma hangár épült volna, de az I. világháború miatt már az első hangár sem készült el teljes egészében, habár az építkezés 1918-as leállításakor már csak végső simítások – így a hangár óriási tolóajtói és a gépek ki- és beállását biztosító rámpák hiányoztak. A második hangár végül soha sem valósult meg. Az épület és a terület kisebb nagyobb intenzitással egészen a Szovjetúnió összeomlásáig katonai területként működött. A ’90-es évek elejétől, majd több mint egy évtizeden át tulajdonjogi viták és pereskedés határozták meg az épület sorsát. Mindeközben a Tallinni Hajózási Múzeum már a 2000-es évek legeleje óta tervezte, hogy egyre gyarapodó gyűjteményét egy új épületbe költöztesse. Amikor 2003-ban világossá vált, hogy a gyűjtemény egyik legnagyobb tagját a Suur Töll jégtörőt a város központi kikötőjéből rövid időn belül más helyre kell szállítani a Lennusadam még mindig csak, mint egy ideiglenes megoldás merült fel. A jégtörő mindenesetre 2004-ben átkerült a hidroplán kikötőbe és rövid időn belül a hangáron történt néhány alap felújítást követően több jelentős gyűjteményi darab, például a Lembit tengeralattjáró, a Kalev akna felderítő hajó vagy a Grift járőrhajó is ide kerültek. Idő közben a terület tulajdonjogi viszonyai 2006-ra rendeződtek és megindult egyben a terület rendezésének tervezése és a hangárépület felújításának és újrahasznosításának előkészítése. A rendezési tervek 2007-ben készültek el. A hajózási múzeum kiállító épületére pedig 2009-ben írták ki az építészeti pályázatot. A pályázatot a tallinni székhelyű észt építész iroda a KOKO nyerte. Az épületnek eredetileg a 2011-es európai kulturális fővárosi évadra kellett volna elkészülnie az ipari műemlék vasbeton kupolák helyreállítása azonban jóval komolyabb feladatnak bizonyult, mint amire eredetileg a tervezők számítottak.
Az épület funkcionális kialakítása is elég sokat változott idő közben, az eredetileg néhány, különösebb körülményeket és karbantartást nem igénylő kiállítási tárgy számára szánt csarnokot később fűthetőnek gondolták, hogy a látogathatóságot a rövid nyári időszakról ki lehessen terjeszteni. Végül a fenntarthatóság jegyében és a szűkre szabott üzemeltetési költségvetésnek köszönhetően Észtország első tengervíz szivattyús fűtésrendszere valósult itt meg. A tervezés előrehaladtával lassan egy meglehetősen komoly kiállítási anyag elhelyezése lett a cél. A megvalósult épületben kerül végül bemutatásra a múzeum gyűjteményének nagy része egy elképesztően szerteágazó háttér információ gyűjteménnyel együtt. Az eredeti hangárépület rekonstrukciója önmagában jelentős teljesítmény. Egy másik meglehetősen komoly kihívás a tervezők számára a – bizonyos szempontból nagyon kötött és heterogén elemekből álló – tematikus kiállítás térbeli megfogalmazása volt. Nehéz pálya a tervező és a kiállítás rendező számára, ahol nehéz nem félresiklani a rosszízű kliséken és beidegződéseken. A tervezők azonban ezt az akadályt hibátlanul vették. Képesek voltak arra, hogy a hajózáshoz és tengerhez fűződő kelléktár számos elemét úgy használják fel, hogy közben azok hitelesek maradnak és egy végtelenül izgalmas térkompozícióvá állnak össze ahol az eklektikus tárgy felhozatal és térrendezés ellenére minden elem megtalálja a maga helyét és terét. Legyen szó elsüllyedt faszerkezetes vitorlás hajóról, 21. századi kortárs, hajózási jelzőbójákról, második világháborús aknakereső hajóról vagy magáról az eredeti hidroplán hangárról minden megkapja az őt megillető figyelmet. Az épülettől még hosszú órák után is nehéz szabadulni, akkor, amikor az ember fizikailag már nagyon szeretne, de mégis úgy érzi, még van olyan szeglet vagy információ, amit nem sikerült magáévá tennie és bár fizikai tűrőképessége rég túl van a határán érdeklődése azonban mégsem lankad. Ez az a jelenség azt hiszem, amely egy igazán jó múzeumot fémjelez.
Az épület atmoszférája meghatározó hatással van a látogatókra. A megérkezéstől kezdve gyakorlatilag minden pillanatban tudatában van az ember annak, hogy hol van és mi célja az itt létének. Az egymást követő terek és rétegek következetessége egyetlen helyen sem bicsaklik meg. A vizuális információk, színek, fények és térhatások a nagyon egyértelműtől a szinte alig érzékelhetőség skáláján mozognak. A bejáratot és jegypénztárt elválasztó akvárium kívülről akár unalmas gegnek is tűnhet, odabent azonban misztikusan választja el egymástól a világokat. A kiállítótéren átvezető finoman hullámzó híd, amely hol a képzeletbeli víz felszíne felett tart minket, hol összeköt a vízfenékkel, valószerűtlenül mozgásával tényleg elhiteti velünk, hogy egy nagyobb vízi jármű fedélzeti hídján járunk, ami ha jól belegondolunk egy végtelenül banális ötlet, mégis megfelelő módon installálva működik és mentes bármi nemű modorosságtól.
Az épület nyitott üvegfalai elé került hatalmas ajtóknak köszönhetően óránként egyszer a természetes fény elárasztja az egész hangárt és a tér eredeti arányai újra olvashatóak. Ezen túl ezek az ajtók is segítenek abban, hogy a tér különféle rendezvények befogadására is alkalmas legyen. A tengerparti sétány és a terület lassú átalakulása, a Lennusadam időszakos programjai és rendezvényei, a kikötőben méltóságteljesen pihenő jégtörő mind részét képezik annak a megújulási folyamatnak, amelynek során az elfelejtett és elhanyagolt tengerpart a város életéhez kapcsolódhat és egy egészen új minőséggel gazdagíthatja azt. Szerencse, hogy az első mérföldköve ennek a folyamatnak egy ennyire izgalmas épület, mint amilyen az új hajózási múzeum.
források:
Seaplane Harbour - KOKO Architects
Interjú Andrus Koresaar-ral - KOKO 60. oldal
Museum metamorphosis - A10
Eesti Meremueseum - Seaplane hangars
Seaplane Harbour - hivatalos website
további képek itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése