The Shard és Piano

fotó standard.co.uk

Nem rég valamelyik este elcsíptem, amint a BBC Hard Talk című műsorában Renzo Pianot faggatják London aktuálisan legmagasabb és legnagyobb toronyházáról, a sok port kavart, tavaly nyáron átadott Shardról. Arról, hogy mi az üzenete az épületnek, mi az oka a körülötte kialakult kiélezett vitáknak és, hogy miért áll ma is jórésze az épületnek üresen.

Egyszerű. A riporter türelmesen kivárja Renzo Piano minden csillogó szemmel végigmondott gondolatát AZ ÉPÍTÉSZETRŐL, kissé feszeng, majd udvariasan egy újabb megsemmisítő kérdést szegez beszélgetőpartnerének. Piano is türelmes, minden kérdésnél elmondja újra és újra, hogy ez a ház egy vertikális város, városok nem telnek meg három perc alatt, hanem benőnek, folyamatosan fejlődnek. Biztosítja nézőit arról, hogy ahhoz, hogy az építészet jó és sikeres legyen nincs egyébre szükség csak arra, hogy az ember önmagát adja. Renzo Piano megöregedett. Nem mintha ezt a szemére szeretném vetni. Hiszen nagyon is figyelemreméltó, ahogyan látni, hogy talán ugyanaz a hit hatja át ma is minden szavát, amely a Pompidou Központ tervezésénél hajthatta. Csak talán elfáradt időközben. Vagy az egymást követő évek és rétegek közepette az eszköz – az építészet – olyan céllá és egyetlen értelemmé vált, amely felülír minden egyéb más megfontolást.

fotó londontheinside.com

Renzo Pianot látszólag nem érinti meg az, hogy a torony pillanatnyilag semmilyen kontextusban nincs saját épített környezetével. Persze ha perspektivikusan gondolkodunk, tekinthetünk a fejlesztésre úgy, mint egy hosszabb városépítészeti fejlesztés első állomására, amelyben Southwark és a London Bridge Railway Station (nem mellesleg London legrégebbi vasútállomása) környéke vöröstéglás történelmi negyedből XXI. századi kortárs vegyes funkciójú városnegyeddé válik. A terület dzsentrifikálódik, az elszegényedett helyiek máshová költöznek, a toronyváros a városban pedig újfajta élettel tölti meg a negyedet.

fotó urban75.org

Érdekesebb kérdése a történetnek az, hogy lehetséges-e egy ilyen léptékű beavatkozást úgy véghezvinni, hogy a pillanatnyi rövidtávú városi egyensúly ne bomoljon fel teljesen? Ellenpontozhatja-e a lokális összefüggések és kapcsolatok ilyen mértékű ignorálását az, hogy az épület a város egészével viszont erőteljes kontextusban van? Továbbmenve, milyen létjogosultsága illetve üzenete van annak, hogy egy ilyen városi beavatkozást teljes egészében magántőke és magánérdekek határoznak meg? Mit mond a ma Londonjáról és Európájáról az, hogy a legmagasabb épületének megvalósítását szinte teljes egészében Qatar pénzelte és luxus lakásaiból szinte kizárólag qatari előkelőségek fogják élvezni a városi panorámát? Az átadásról szóló video szerint az épület legnagyobb jelentősége, hogy szimbolizálja London globális szerepét és törekvéseit, valamint a Qatarhoz fűződő szoros barátság megerősítését. Hm… Vajon mindezek valóban megérdemelnek egy olyan mementót, mint ez az épület, amely kétségtelenül és visszavonhatatlanul felülírja London városképét? Félve kérdezem, most komolyan? Ezért?

fotó johngodley.com

Ehhez képest az, hogy a torony csúcsán és üveghomlokzatán „szépen” tükröződnek a felhők az égről – vagyis Piano narrációja szerint az épület légiessé és alkalmazkodóvá válik környezetében, vagy, hogy a vegyes funkciók biztosítják azt, hogy az épület ne csak időszakosan töltse meg a városrészt élettel kissé nevetségesnek és habkönnyűnek tűnnek.

fotó by Peter Macdiarmid gettyimages.com

Persze az idő előrehaladtával legtöbbször egy-egy épület létrejöttének a körülményei vagy miértje a feledés homályába vesznek, mégis ezek a körülmények nagyon sokat mondanak el a jelenről. És nem csak az építészet, hanem az adott társadalom jelenéről is. Arról a jelenről, amelyben az olyan szimbólumok, mint a Shard végül  kinőhetnek a földből és ahol a hétköznapi southwarkiak örülhetnek, ha a három év múlva elavuló szerkezetű, „egy pillanatig” Európa legmagasabb tornyának számító Shard szerencsésen nem árnyékolja le a házukat a nap legnagyobb részében. Mindeközben Piano talán arra gondol épp homályos szemmel milyen jó is, hogy újra önmaga tudott lenni.